Fa
A tölgyek alatt
Szeretek pihenni,
Hova el nem hat
Város zaja semmi.
Ha szomorú vagyok most is,
Mikor tudom, hogy szeretsz,
Oh ne essék kis leánykám
Nehezedre neked ez.
Összecsókolgatom, meg-meg ölelgetem,
Szeretem a fákat.
Örömmel fogadják, suttogva altatják,
Aki bús, ki fáradt.
Halványpiros hegyi virág
Öleli lábát a keresztnek.
Elszállott az idő fölöttem.
Vén körtefa, búcsúzni jöttem.
Virágodat tán sose látom,
Isten veled, öreg barátom,
Legjobb barátom!
Mely, magas égnek szegezett fejeddel,
Mint király, állasz vala társaid közt,
Tégedet látlak, gyönyörű diófa,
Földre terítve?
Amott egy agg cserfa zöldűl,
Tetejében vadgalamb űl,
Ott űl, ott űl s oly búsan szól,
Hogy a levél hull az ágról.
Szelid gesztenye.
Gesztenye-fa nagyra nőhet,
Több száz esztendeig élhet,
Jó gyümölcsöt ad a fája,
Asztalos munkát deszkája.
Már járt a villám a fejem felett,
S bújtam előle vén fenyő alá
Jó helyre ép...
Tavaszerők, mint gyermeket csalnak,
Hívnak a rétek, hí a határ.
Megpihenek egy kertnek a szélén,
Hol egy magányos diófa áll.
A fák közt apró ember imbolyog.
Utána jönnek tömött emberbolyok.
Lelkemben a magyar fa
Lombjai esnek, hullnak:
Lombosan, virágosan,
Így kell, hogy elpusztuljak.
Kőrisfából van az ágyam,
az asztalom meg dió.
Karosszékem egyszerű tölgy,
este benne ülni jó.
Járnak megint enyhébb napok...
Járnak megint enyhébb napok -
A faluból kiballagok,
Keresem a kerek erdőt,
Melyet annyit jártam
Gyönyörködve fában, fűben,
Madarak dalában.