Eső
Be sötétek vagyunk,
be bús terűt hordunk:
énünk mély árkában
földünk lélekvére
be habosan árad,
örvénylőn háborog!...
Mint a' földnek sohajtása,
Száll a' felhő, száll az égre.
Felhőkbe fúrták már fejüket az északi hegyek,
és elszéledtek barátaim a sárguló cserjék között.
A csüggedt, őszi fák között
Lanyhán szitáló bús ködöt
Nem állhatom;
Pityergve sír, lomhán csepeg,
És únja őt mező, berek,
Völgy és halom.
Esik eső, látom én azt,
Sár lesz abból, tudom én azt.
Naphosszat hull, szitál az eső
S kipeg-kopog az ablakon;
Egyhangú, csöndes kopogását
Csak hallgatom, csak hallgatom.
Szakadó esőben mennek kis diákok,
Hét lúd meg utánok gigeg-gágog.