Erdő
Üde harangszó simul az erdőn:
Vig kacagása földnek, a fáknak.
A nyár dalolgat. Csak ketten értjük.
Erdőzugás az idegen-másnak,
Kik erre járnak.
Járnak megint enyhébb napok...
Járnak megint enyhébb napok -
A faluból kiballagok,
Keresem a kerek erdőt,
Melyet annyit jártam
Gyönyörködve fában, fűben,
Madarak dalában.
Midőn a hold határtalan magasban
Fölszáll a Tátrán, vándorolva lassan,
S szikrázó csillagok közt szeliden
Fénylő sugárral a tájon pihen...
Kőrisfából van az ágyam,
az asztalom meg dió.
Karosszékem egyszerű tölgy,
este benne ülni jó.
Tegnap hívtál erdő, üzentél utánam:
Odakint több a fény, igazabb világ van.
Odakint kurjanthat fékezetlen kedvem,
Nem nyügözhet semmi, ha vendéged lettem.
Te szép, te szomorú, te tiszta láng!
Most már: avarba hamvadó parázs,
Én nem gyujtottalak,
Én nem oltottalak
Az őszi erdőn úgy gyúltál, magadtól.
Nem voltam ott a szent agóniánál,
A könnyes remegések éjjelén.
Halállal vívott üzenet-tusákon
Nem voltam én.
Szavaid: a fák ezüst csengői
Bágyadtan hullnak, betegek.
Összecsókolgatom, meg-meg ölelgetem,
Szeretem a fákat.
Örömmel fogadják, suttogva altatják,
Aki bús, ki fáradt.
Bólogat az árnyas erdő, este lett.
Nem is látom már a pásztor tüzeket.
Tudja Isten, merre jár a napsugár!
Szeretőm volt, jaj, de nagyon csapodár.
Ne süss nap, oh ne süss!
Ne süss oly keményen,
Az én kis liljomom
Az erdőbe mégyen.
Fatáborok mozdulnak álmaimban,
zegzugos világom
zúgását hallom itt az Alföldön is egyre,
ezen az óriás tisztáson.
Egy árvát a' zordon halál
Erdő közepében talál;
Nincsen ki szegényt virassza,
Nincsen á' ki mégsirassa.
Csodára szomjasan ragyog a szemem
lombok zöld fényében s túl fákon ormokon
túlvilági fényességgel tünedeznek
mosolyognak rám a felhők.
A pázsit zöld az erdőszélen,
S a fák alatt sárga világ.
Itt már virul a tavasz szine,
Ott benn még téli sárgaság.