Éjszaka
Midőn szép csillagunk lehullt,
s ragyogni kezd az álom,
megnyitja ajkait az estike,
kedves parasztvirágom.
Lyány ült a hold fényében,
Felé ment a legény,
Lyány függve kétségében,
Örömben úszva én,
Várt és körűltekintett,
Meglát, remegve intett,
S elömlék kebelén.
Kilenc óra.
Nagymessze szól:
Takarodó.
Túl a világon és az éjszakán
Egy vidám angyal fújja valahol
Századokon, évezredeken át
A trombitát.
Megszoktam már e kósza éccakázást,
az imbolygó sétát a köruton.
Tudom, hogy semmi, semmi jót se hozhat,
de vinni - elvisz engemet, tudom.
Szemem behúnyom lázas nap után;
Óh jőjj álmatlan álom, nyugalom!...
De lelkem megtelik rejtelmes szóval:
Látatlanul hozzám oson
Száz árnyalak, vágy, szunnyadó dal.
Csendes éjszakán járkálok,
S hány varázslatot találok!
Gyenge szelek,
Falevelek,
Holdbeszélgetést susognak,
Távol patakok zuhognak.
A nappalokkal így-úgy megvagyok
A nappalokkal így-úgy megvagyok.
Vak munka lázán elalélnak jajjaim.
A sebeimet balzsamként hűsíti
a verítékolaj.
Állok az ablak mellett éjszaka,
S a mérhetetlen messzeségen át
Szemembe gyűjtöm össze egy szelíd
Távol csillag remegő sugarát.