Éjszaka
A hosszú, hosszú, hosszú éjszakán
A hosszú, hosszú, hosszú éjszakán
ágyamra ül fásultan a magány,
és rámtekint és nézdeli magát,
és fésüli hosszú, hosszú haját.
Ki a homályba bevilágolsz,
Sivatagban vezetve lángolsz,
Ki a ködön túl élsz az égben,
Ragyogj fölöttem minden éjen!
Mikor a kéklő éjszakába nézek
És álmodik a vergődő világ,
Úgy érzem én, hogy minden könny és lélek,
Az éj, az asszony, álom és virág.
Akácos uccák borzonganak.
A házelőtti görbe lócák
a titkok taván úsznak csöndesen.
A tornyok imádkoznak.
Gyertyád mind komorabban ég. A falról
megnőtt árnyalakok válnak le némán:
gyásznehéz, gomolyos, fülledt sötéttel
állják körbe virágfűzéres ágyad.
Lelkem pusztaságos éjjelén keresztül
Kétes ködvilággal egy sugárka rezdül.
Állok az ablak mellett éjszaka,
S a mérhetetlen messzeségen át
Szemembe gyűjtöm össze egy szelíd
Távol csillag remegő sugarát.
Csendes éjszakán járkálok,
S hány varázslatot találok!
Gyenge szelek,
Falevelek,
Holdbeszélgetést susognak,
Távol patakok zuhognak.
Fekete jegenyék között
Pirosan kelt a nyári hold,
A táj bársonyba öltözött,
A Tisza csöndben szunditott.