Csillagok
Azt gondolhatná az ember,
Az a sok csillag talán
Mindmegannyi égő lámpa
Fenn az ég boltozatán.
Mélybe görnyed a fűzfaág,
Magasra hág a sarki csillag, -
Homlokom lehajtom tenyerembe,
Égi pusztákon bujdosik lelkem.
Felragyog az esti csillag szelid fényben,
Kedves ragyogását elmerengve nézem.
Szende sugarain lelkem buzgó vágya
Menny felé siet, a csillagok honába.
Ha felnézünk a csillagokba
S megejt a fény, a szép, csodás,
A szív azt mondja: égi pompa!
Legfényesebb csillaga az égnek,
Minden este ragyogok az égen,
A fák közül hozzátok benézek
S látlak immár álmosódó félben,
Aludjatok szépen!
Aranymécs a mennyország ablakában,
magadtündöklő égi rejtelem:
tán Isten tett ki oda irgalmában,
jelül, hogy haragja nem hirtelen,
s még van remény, hogy önmagunkba szállván,
a jobbik útra mind rátérhetünk,
míg ránk nem dőlt a véresarcú bálvány -
ó, hajnalcsillag, kit hirdetsz nekünk?
Istenem! oly sokan a haláltól félnek! -
Engemet elkábit ez a tenger élet,
Hiszen nincsen halál a nagy mindenségbe',
Csak élet, csak élet, - nincs kezdete, vége.
Tízéves voltam. Vacsora után
Kisurrantam a hintahelyre még.
Ezer szemével, tündöklő szemével
Engem nézett az augusztusi ég.
Mért háboritnátok,
Csekély gondolatok?
Jövőt nem kérdezek
Múltat nem kutatok.
Remegve nyúltam, vágytól égve
A távol csillagok után,
Repülni vágytam - úti kedvem
Megtört az élet derekán.
Sohse hull le a vörös csillag:
Nap, Hold, Vénusz lehullott régen
S ő dölyföl a keleti égen.
Ne süss nap, oh ne süss!
Ne süss oly keményen,
Az én kis liljomom
Az erdőbe mégyen.
Nem vagyok én nap, se hold,
Vagyok egy kis csillag,
Mely a sok millió közt
Szemérmesen ballag.
Elnézem a Göncölszekerét;
Lámpásai pislán lobognak
Kék mesgyéjén a csillagoknak.
Mint sas száll a költő csillagok honába,
Ah, de oly kietlen a hír fényes sugára!