Bálint György

Kívánkozás a földek felé

Nem ismerem a földeket,
A végtelenbe táguló
Síkok televény tengerét,
A horizontba harapó
Nehézpárájú földeket,
A szántás zsíros röghadát,
Mely éjjel némán vajúdik
S reggelre szűz csírákat üt;
Nem ismerem a dombokat,
S gyűrött, ásító völgyeket,
Hol bölcs barmok kérődzenek
És néha vígan párzanak,
Míg a kutya esőt ugat
És a pásztor napfényt fütyül;
Nem ismerem a harsogó,
Kemény, vad szénaillatot,
Hatalmas, lomha asszonyok
Termést ontó, erős ölét
S a rugalmas fűszőnyeget.

Mert engem véd hűvös falak
Merev, féltékeny erdeje,
S a gyárkémények árnyai
Takarják nyirkos életem;
Kapuk sötétje rámlehel
És fáznak az emeletek.
Az állat ványadtan kúszik
És a homályban bujdosó
Asszonyok arca mészfehér.
Így, néha hogyha rámrohan
A vágy, napos rétek felé,
Novemberi lucskos mezők
Képe vackomba visszahajt
S az égő aszfalt melegít.
Pedig jó lenne valakit,
Kinek a kő szintén nehéz,
Kezét megfogva csöndesen
Kivinni a rétek felé
És, mint akit egy gyilkos űz,
Vadult futásba kezdeni,
Dobogni rengő rögökön
És végre, fulladt városi
Mellünk ha már nagyon zihál,
A televényre omlani.