Móricz Zsigmond

Reszket a gép

Bánt, hogy eszközökhöz kötve, nem vagyok
képes tovább jutni eszközeim lehetőségén.
Úgy érzem magam, mintha gátak szorítanának
össze, hogy kis mederbe tömörüljek, holott a
szük határt akarnám megszélesíteni.
Ismerem a Van-t és nem vagyok képes
megismerni a Nincsen-t: holott jól tudom, a van
nincsen és a nincsen: a van.
Itt lappang tudatom alatt a végtelen érték
és rá vagyok kényszerítve a kolduskodásra:
Semmivel sem bírok-e hát, csak ami
érzékeim alá esik? hisz ott kezdődik az érték, ahol
elhal a sensus.
Undorodom már a formáktól, hogy a fizikum
jelenségein át kell tapogatnom a lényeg után.
Verjétek ki a szememet, hogy lássak,
tépjétek ki a fülemet, hogy halljak,
fosszatok meg érzékeimtől, hogy a
Létfölöttire koncentrálhassam magam.
Ha meghalok: igen: kiszabadulok.

Mért félek hát a haláltól?

Nem én félek: az Én: csak a nyomorult
test. Itt a szív körül: reszket a gép.

Mert én a Gondolat
a Végtelen minden szépségét érzem
és vágyom és óhajtanék felszabadulni.
De ez a döglendő test félti kis kenyerét.