Vachott Sándorköltő, író, ügyvéd |
Kebelből vedd a szót,
Ha vágyad írni kél:
Csak úgy beszélsz valót,
Ha szókat ott lelél.
Gonddal jár a gondolat,
Gondtalanság unalommal,
A gyönyörrel szédülés,
Érező szív fájdalommal.
Mit álmodál, mondd, szívem gyermeke,
Ki oly mosolygva kelsz?
Talán kis őzet láttál zöld mezőn?
Anyádnak mit felelsz?
Az vagy, kies vagy, fénylő Balaton!
Ölelve tartnak a part karjai,
S mert mondhatatlan szép ezüst öled,
El nem bocsátnak, a gyönyör miatt.
Midőn utószor mentél ágyadig,
Érezve a bajt, mely rád nehezült,
Elképzelem mint csóváltad fejed'!
De oly közel nem sejtéd a halált.
Őszi táj felett bolyongok,
Búmban egyedül;
Fergeteg veszen lapályon
És tetőn körül.
Kik szirtes országúton,
Rázó viharban,
Előhaladtanak:
Az elszánt férfiak,
Most mellék-útakon,
Csüggedve, tört-szívvel bolyonganak.