 | Tóth Kálmánköltő, dráma- és újságíró és politikus |
Futó ember még semmit nem talált,
Ám gyakran az, ki fontolgatva járt...
Átkom volt az énnekem már,
Hogy a kiket szeretek:
Mind mind boldogtalanokká,
Nyomorúkká legyenek.
Haragszik rád az én anyám,
Az én kedves, édes anyám,
Szid is téged nagyon-nagyon,
Kivált ha én nem hallhatom.
Fölmentem a hegytetőre
S lejöttem a hegy tövihez:
Fenn a föld már kővé mered
S lenn a szikla porlani kezd.
Piros tüzből sötét korom.
Szeretetből gyülölet,
Gúny lesz a sok szenvedésből,
De senki se tudja meg.
Oh de mennyit néztelek már,
S mégis mindig egyre nézlek;
Minden perczben változol te,
Mindig nagyobb a szépséged.
Ha valahol társaságban
Rajtam egy kis vidámság van,
Csak rád kell gondolnom ottan,
Hogy mindjárt elszomorodjam.
Mért nem tud a patak szólni,
A holott én sokszor járok;
Oh mért nem tudnak beszélni
A hegyek, völgyek, virágok.
Jobb is, hogy csak mint az árnyék,
Ugy kövessem életutad,
S hogy nyomodon áld valaki,
Ezt te soha meg ne tudjad.
A nagy magyar ünnepnek vége,
A gyászoló nép szerte ment,
S most ujra járja a német szó,
Az "Orpheum" és "Neue Welt".
Olvastam valaha
Tudósok könyvéből,
De csak most hiszem el,
Hogy oly hamar vénül
Az idő.