Tóth Kálmánköltő, dráma- és újságíró és politikus |
Jaj istenem! Jaj istenem! beh félek!
Baja történt tegnap este az égnek...
Halovány az őszi rózsa,
Hullóban a levél róla,
Oly halovány, szine sincs már...
Oh oly beteg ez a kis lány.
Megálmodtam egy álomban
Nagy hűtelenséged:
Rózsás, piros koporsóban
Láttalak volt téged.
Nem gondolok a világon senkire,
Nem kell nekem a világon senki se.
Hogy elhallgattak a dalok,
Mik azelőtt zengének;
Lásd, lásd, tied volt egyedül
A világban járt ének.
Hamvas fátyol boritja el az eget...
Alig vettem észre, hogy már este lett;
Kinek mindig egyforma a keserve:
Azt se tudja, reggel van-e, vagy este.
Emberektől eltitkolám
De sirodnak mind megmondtam,
A mit mélyen szenvedek én:
Vádat, szégyent, nagy titokban,
Hogy megölőd tán én voltam!
Oh de mennyit néztelek már,
S mégis mindig egyre nézlek;
Minden perczben változol te,
Mindig nagyobb a szépséged.
Beszélj, beszélj, oh csak beszélj,
Hadd hallgassam édes hangod,
Mely édesebb, mint bölcsőmnél
Az altató dajka-dal volt.
Boldog az az apa, mint én,
Kinek isten módot ád:
Hogy örömben fürdethesse
Az ő kedves kis fiát.
Ha a megsértett szenvedély
Szivemben föl nem lobban:
És nem mondom ki azt a szót,
A mit akkor kimondtam...
Mért nem tud a patak szólni,
A holott én sokszor járok;
Oh mért nem tudnak beszélni
A hegyek, völgyek, virágok.
Jobb is, hogy csak mint az árnyék,
Ugy kövessem életutad,
S hogy nyomodon áld valaki,
Ezt te soha meg ne tudjad.
Haragszik rád az én anyám,
Az én kedves, édes anyám,
Szid is téged nagyon-nagyon,
Kivált ha én nem hallhatom.