Tompa Mihály versei a természetrőla népi-nemzeti irodalmi irányzat egyik legjelentősebb költője és református lelkész |
Szellő támad délről s fujdogál melegen,
Olvasztja a jeget a büszke bérceken,
Üdül a föld, arcán mosoly kezd látszani,
Szegény rabnak végre tágulnak láncai.
Sárgultan áll az őszi föld,
De felpiroslik itt-amott;
Vér-e az, vagy szines haraszt,
Melyet szív vagy fa hullatott?
Ültem a rét zöld pázsitján,
Hol a csermely omlott tisztán;
Illatos fű, nyilt virágok...
Szemem alig nézett rájok.
Vége van már a tavasznak,
Hosszu a nap és heves;
Hallgat a dal - a madárka
Hűvös árnyat bú, keres.
Jövel, jövel lágy szellők szárnyán,
Kékelő ég arany sugárán
Te várt, mosolygó hatalom!
Zöld a mező, foly a patak,
Hűs árnyakon madár-zene;
Van-e, ki benned, oh tavasz!