Szentjóbi Szabó Lászlómagyar költő |
Tanuld azt meg felejteni
Amit el lehet veszteni,
S elhagyni szíved ne bánja
S az elmúló szerencsével
Válj meg mindentől békével!
Ki szeretné az életet
Ott hol nincs ember szeretet?
Hol a síró kisdedeket
A meg görbűlt ősz fejeket
Érzés nélkűl tekíntette
A ki csak el ment mellette.
Te halvány hold bús világa!
Légy könnyeim bizonysága,
Melyeket e hegyoldalon
Hullattam sok esthajnalon.
Eggy Ifjú a jegy vissza-adáskor
Daura! míg engem szerettél
Míg szemem közzé nevettél
S kedves csókjaidnak méze
Eggy jobb világba ígéze;
Az egész föld kerekségen
Nem vólt más bóldogabb mint én
Daura! mond meg mit vétettem...
A vídám tavaszi eget
Bús felhő ködösíti
A nyár menny dörög eleget
Bár az áldást készíti.
Teljes hold! szép fényességed
Már derül fel messzéről,
A pásztor régen néz téged
Görbe botja végéről.
Az emberi nemnek igaz, hív szolgája,
A közszeretetnek tűköre s példája,
Ki a józan elme s bölcsesség ösvényén
Segíteni kívánt népei törvényén:
De kinek szándéka s minden feltétele
Szerencsétlenné lett s elmúlt együtt vele...
Nincsenek a szerencsének
Semmi rendes útjai,
Bár az ember életének
Oly rövidek napjai.
Piros rózsaboltozatok!
Légyen sírom alattatok,
Ha elérem halálom.
Hullott rózsák levelével
Nyugtassa porom békével
Ama jóltévő álom.