 | Szendrey Júliaköltő, író, Petőfi Sándor felesége |
Keserű kín és gyötrelem
Volt énnekem a szerelem;
Ami másnak életet ad,
Az hozza rám halálomat.
Tavasz van és a szabadban járok
Lesütött fővel csendesen,
Gondolatim, mint elröppenő álmok,
Úgy elmosódnak kétesen.
De kijutott nekem
Ezen a világon;
Csak már vége lenne,
Egyre azt kivánom.
Kezd már tombolni az őszi vihar,
Meg-megcibálja a fák üstökit
És szerteszórja a leveleket,
Miket pusztító keze leszakít.
Ti boldogak ott künn a temetőben,
Kik alusszátok örök éjetek;
S én boldogtalan, szánalomra méltó,
Hogy köztetek még most sem lehetek!
Ne higyj nekem, ha mosolygok,
Álarcz ez csak arczomon,
Mit felöltök, ha a valót
Eltakarni akarom.
"Aki másnak vermet ás, az
Maga esik bele",
Ez a franczia király is
Éppen igy járt vele.
Bár merre nézek, mindenütt
Az emberek oly boldogok;
Bizony, bizony még meglehet,
Hogy én magam is az vagyok.
Gondolatim, érzeményim
Szárnyra keltenek,
Nyitva hagytam kalitkájok
S elröpültenek.
Boldogtalan vagyok nagyon,
Mondhatlanúl az vagyok,
És számomra menekűlés
Nincs más, csak ha meghalok.
Megvan az én szivem sértve,
Halálosan sebesítve,
Azért vagyok ilyen beteg,
Azért tovább nem élhetek.
Oh bölcsek, mily nagy csalódástok,
Midőn oly bölcsen állítjátok,
Hogy nincsenek kisértetek!
Mi hát egyéb, mi, mint kisértet,
Mint sírjából feljáró lélek
A múltból az emlékezet?
Oly szép szemem hogyha volna énnekem,
Oly szép szemem, mint neked van kedvesem,
Fűre-fára, lányról-lányra nem néznék,
Csak az egyre, kit igazán szeretnék.
Beteg, hervadt az őszi táj,
Minden nyomon enyészet,
Szemlátomást jön a halál
És távozik az élet.
Még tiz tavasz sem mult el fölötted
És te engem máris itt hagyál,
Mint a madár, amely legelőször
Kis fészkéből a világba száll.