Salamon Ernőköltő és újságíró |
Már ez így van, édes lelkem,
reccsen a palánk,
akár elmenj, éji óra
már fonódna ránk.
Jó a nap és rásüt
a mi barakunkra,
ülj ki, apám, ülj ki,
kicsinyke padunkra!
Már megy is a nyár
és kopnak a dolgok,
- többet esik, -
sárgára fogy le
csontos arcom,
világos színek
nem keresik.
Szél harap a fákba,
fordulj a szalmádra,
tégy az üst alá szenet.
Mogorva vidék, zord emberek.
Szépen száll a szegénység,
szállhat könnyű szívvel,
kit más táji könnyű sor,
kit betegség hí el.
Siess, hogy megsirassál,
kendős mellednek használ,
hajnalig kiteríttess...
Halott tél ringat januárt, a tél megint csak megtalált,
üres gyomrunk ma sem zabált.
Két városban éltem,
három megyét láttam,
se vizem, se téglám,
semmit tarisnyáltam
Délelőtt.
Fonák mosolygás, semmi meleg nap.
Kicsi világ. Köd volt. Temetik a fényt.
Nagykabáttalanság.
Ruhákat foldozol,
a gépet hajtja lábad,
hajlik le két
szemed, de vetik
már az ágyad.
Kijut bizony minduntalan
a búcsúzásból,
nem nyugodhatsz, hajléktalan,
se itt, se máshol