Peterdi István

nyugatos költő, műfordító
1888. (Budapest) — 1944. december (Budapest)

Szerző figyelése

Egy emberhez, kinek üres lelke az enyémhez hasonló

Beszélj, hiszen te is csikorogsz bévül
S ordítanál, ha itt nem állnék és órád jönne...
Mert bölcs a szád, mert tűz van a szemedben és amit mondasz
Kong mégis, mint' faálcád volna és gödör
A két szemed helyén és a lelkedben fekete sötétség
És mintha űrben állnál és bambán merednél belé
S a mozdulatod ocsmány: hogy kegyetlen halált érdemelne.

Tovább...

Hasonlat a tóról és szoborról

Olyan vagy mint az alvó tó.
Az én hajam fehérlik és te fiatal vagy,
Eszembe jut, hogy mennyi gondolat, vágy, szégyenlősség és finnyásság volt bennem
S az életem eltelt belé, a várakozásba, majd
Egyszerre lefoszlik rólam a habozás, a sok hiábavaló tekintet
És két marokkal szedem a rózsát, könyörtelenül az élet teljét.

Tovább...

Egy húszéves lánynak

Aki húszéves, az hunyja be szemét
Mikor úgy érzi, valamit tennie kell és kábult
Attól, hogy amihez fogna, nincs, vagy messze van.
Az húnyja le. Idővel ő megérik. Az, amit várunk,
Csirázik és nő. Egykor eltelíti
A lelket és egy napon él és szilárd a világ.

Tovább...

A kedves lány fedd

Halkan nevetnem kellene a gáncsoló szavak alatt,
Az idegen szájba nézni s az idegen fogakra.
Ah, lelkem most simogató szót is közönyösen fogadna
A szoba kicsiny, s az idő örök; az idő örök és halad...

Tovább...

Tanitás

Világ rendül, égbolt mélyebb, éj sötétebb, szó jelentőbb - rendbe, rendbe!
Bele nem halsz ebbe a szerelembe!
Pedig úgy kellene lenni,
Szépen elköszönni és menni,
Várni: a szíved megáll-e,
Ha igen: micsoda gyönyörűség lenne az az utolsó sóhaj!...

Tovább...

Ne legyen áldott

Az legyen áldott, ki sose mondta: hiába.
És vissza se nézett és vissza se vágyott.
S töretlen erejét oltotta be fiába
És vette és élte és nem magyarázta a világot.
És mikor meghalt, nem gondolt semmire.

Tovább...

Egy húszéves lány halála

Olyan kicsiny volt s olyan közönséges s mégis boldog.
Mert sírt ha arra gondolt: élni; s lelkét megszentelték a könnyek.

Tovább...

Szerelem

Mondod: az ég... és felnézel az égre
És mondanád: borongós vagy derült -
Már látom szívem, amint elterült
Az utcasárba, a lábad elébe.

Tovább...

Budapesthez

Kőrengeteg, zsibongó város
Eljő egykor a végitélet.
Fénylő szemed tört lesz, homályos
Vad dőzsölésed végit éred.

Tovább...

00

Végzet

Mi haszna, hogy a szűz utakra vágyom
Mi haszna van, hogy keresem a Szépet.
Oly sok van, küzdőtársam a világon
Oly sok, kinek szive-reménye tépett.

Tovább...

10

Mégis

Gondod egy mosolyod eltakarta.
A magamét se látnám magamon.
De van, de van...
Ha arcodon látni nem is akarom;
Ha nem is bánom hogy van; ha gondolom is: legyen!

Tovább...

00

Meddig szerelem?

Én nem voltam akkor én.
Mégis, hová lett száz romboló éjszakám s megmosolygása annak ami van?
- Valami csendet parancsolt és csendet tertemtett agyam lázadó sikátoraiban.
És nem mosolyogtam azon, hogy szembenülünk
És hogy most kék szem, zöld ruha, keskeny kéz s ibolyacsokor delejez s hogy akarok aludni
S hogy állunk, állunk, amig úgy érzem hogy repülünk
S hogy a gondolhatlanul nagy és keringő világról s életeiről s üzleteiről mit sem akarok tudni
És azon, hogy tudom, hogy most valahova, másfelé gondolsz -...

Tovább...

00

Múló felbuzdulás

Most leomló ruhádban, mely finom fehér alakod rejti
Most puha fekete hajaddal
Ülhetnél ide bár, hogy nagyon megszégyenülnék;
Hogy létezne, ne csak árnya keringene bennem:
Nincs ok arra, hogy élj s arra, hogy éljek.

Tovább...

00

Fáradt, mégis rapszodikus beszélgetés

"Azelőtt még csak szóltál néha." - Szóltam.
"Most szótlan lettél." Szótlan.
"A világ olyan, mint volt." Én nem.
"Ez a kevés szó gyötrő." Ó, Uram.

Tovább...

10

Este az utcán

Jaj mim van, jaj mi az enyém.
Előbb egy világ fölött voltam úr.
- Én zárt szobám, én szárnyaló agyam -
Most száz palota némán égbe nyúl
S recsegő léptem elvész nyomtalan,
Száz idegen láb jár lábom helyén.

Tovább...

00