 | Oláh Gábormagyar költő és író |
Gyeplőt íves nyakába vágtam,
S rohan vakon lovam;
Úttalanul és zabolátlan
Rohan, rohan, rohan.
Kis hajlékomban üldögélek,
Szakállam a küszöbre nő.
Ott ballag el ablakom alatt
S be-bekiált a vén Idő.
Itt szaporák a törpe hájfejűek,
Királyi rangban híznak emse-disznók.
Itt az angyalok is csárdást hegedülnek,
S a princek mellén is kostöke-dísz lóg.
Gábor! - Kiált egy döngő hang az éjben.
Megyek sötét utcán, s engem kiáltnak.
Ki viseli arkangyal nevemet?
Micsoda vakmerője a világnak?
Lelepleztek. Jó. Megadom magam.
Zsonglőrködtem, bevallom, a szavakkal.
(De e szavak véremmel véresek,
S ki beléjük vág: a szivembe vagdal.)
Jönnek hozzám hírem lidérci
Kék lángjától vont emberek,
Bekopognak az ablakomon,
De ajtót nyitni nem merek.
Két szürke lófej néz be gyakran
Álmaim fátyolablakán,
Két bamba rémség... s közte roppant
Hóhérolóm, apám. Apám.
Ha Gandhi nem Kelet Krisztusa volna,
Nyugat királya lenne. Földrevert
Faját emeli rád, becsület orma;
Csatát nagy Albionnal játszva nyert.
Nem téptem magamat szét.
Hiába, így maradtam:
Egyszer egyetlen egynek,
Virágtalan, fiatlan.
Boruljon össze minden alkonyatkor,
Hallgassunk, sírjunk hosszan, óh anyám,
Hazánk és életünk bús alkonyán.
Világomat én megalkottam,
Nappal s csillagokkal rakottan.
Mennyet is húztam sátorul rá,
S beültem közepébe úrrá.
A hamuszínű téli egen szomorún
Fekete varjak csapata száll,
Csapata száll...
Ködös agyamban sötét gondolatok
Szárnya suhog... Most jön a halál,
Jön a halál.
Ady sírján nőnek a szívek,
Tóth Árpád is régen halott,
Juhász Gyulát nem bántja semmi,
Se bánatok, se bús dalok.
Szerelemnek kényes virágát
Kezemmel én nem illetem;
Virág nélkül is majd csak elfut
Arasznyi földi életem.