 | Juhász Gyulaa 20. század első felében Magyarország egyik legelismertebb költője |
A legnagyobb poéta nem lehetnék,
Hiába írnék minden verset én.
Az esti felleg néha rózsaszínű
És néha bíbor, majd kék, majd arany...
Dózsa fejét itt adták át a földnek,
Mikor megjárta már a zord bitót.
Nem tudhatod, melyik bölcsőben alszik
A nagy, a bölcs, a szent, kit vár e föld...
Mindig magányosabb lett
És mindig vakmerőbb,
Míg végül sírva térdelt
A győztes sors előtt.
Tiszta, szelíd lelkét csöndben ringatta az alkony,
Egy volt ő s a mező, benne a róna dalolt...
Egy hangszer voltam az Isten kezében,
Ki játszott rajtam néhány dallamot,
Ábrándjait a boldog szenvedésnek...
Mily messze vagytok, emberek,
És én is mily távol vagyok,
Valami titkot keresek,
Az életet, mely elhagyott.
Máriát dicsérik a hívek,
A kis templomból szól az ének,
Mária, a mi menedékünk,
Szárnyal a könyörgés az égnek.
Költő vagyok csak, semmi más,
Levél, ki elszakadt a fáról,
Repíti vágy és álmodás,
Hajnalba hull az éjszakából.
Szeretlek forrón, mint eddig soha,
Te mindig áldott, mindig mostoha
Élet!
A szálló évekkel
Sok minden megy el,
De a szív, a koldus,
Tovább énekel.