 | Juhász Gyula versei az életrőla 20. század első felében Magyarország egyik legelismertebb költője |
A titok néz örök szemével
Az ég azúrján át felém,
A titok sír, mély őszi éjen,
Ha hull a hervatag levél.
Elnézem őt, a régesrégi társat,
Ki mindig szótlan és lomhán halad,
Ó, láttam véle együtt annyi tájat
A fakó, bágyadt honi ég alatt
És elmaradtak ők, a messze tájak...
Már annyiszor döbbentem meg halálos
Mély döbbenéssel a csodán, hogy élek,
Hogy én vagyok e különös, talányos,
Bús és gúnyos valaki, aki évek
Hosszú során át megy az ismeretlen
Örök sötétbe és közben dalolgat,
Akit elhagytak ifjúság, szerelmek...
Az életünk rövid, de a művészet
Örökebb, mint a földek és egek,
Mi elmegyünk, de a jövő ködébe
Lelkünk világa fényeket vetett.
Elnézlek sokszor a magány s az álom
Csöndes ködfátyolán át, est ha száll,
Hogy a vidék porában, sírba vágyó
Szívedbe vág a nagyszerű halál.
Jó volna egyszer még a hűs kolostor
Komoly és kongó folyosóin át
Tizenhatéves hittel égbe zsongó
Hangon rebegni régi szép imát.
Elnéztem sokszor a vásári zajban
A tarka körhintát, amint forog,
Legények, lányok milyen komoly arccal
Utaztak rajta, boldog vándorok.
Múló világ felett
Örök csillagok élnek,
Hiába hullanak
Hervadt lombok, remények,
Mindig akar, szeret, dalol az élet!
Fiatalok, még itt vagyok.
Az éveimnek száma sok,
A gyászaimnak sora nagy
És megőszített kora fagy.
Az újszegedi erdőben, avarban
A fűbe fekszem s nézem az eget.
Ilyen kék nem volt soha még s alattam
Oly bíborak se a falevelek!
Sötét szemem az éjbe réved,
Köszöntelek, dús álmú élet!
Ott künn a rózsák násza van ma:
Az örök vágynak diadalma!
Már azt hiszi a vén szív: túl a jón
És túl a rosszon hindú bölcsességgel
Úszik mély vízen és örök hajón
És egy az ősi röggel, ősi éggel.
Viharnak szánt hajók felett,
Mikor tombol a végtelen elem,
Sant Elmo szomorú, lila tüze
Kigyúl rejtelmesen.