 | Garay Jánosmagyar költő, író és újságíró |
Szeretnék nem szeretni,
S ah mégis lángolok,
Karom kitárul önkényt,
Szivem föl-földobog.
Gyermek valék s szerettem,
Téged szerettelek;
De néma volt a gyermek,
S meg nem neveztelek.
Köszöntelek, te szép liget,
S szelid magányod árnyait,
E csergedő kristályvizet
S e fák vidám sudárait!
Köszöntelek -
A nagy világban kéjt én nem lelek.
Mert kincset, rangot
S fényt nem birok,
Ki mondja, gazdag
Hogy nem vagyok?
Sötét az éj, a merre eltekintek,
Alig két lépésig terjed szemem;
Gyermekkoromtól ismerőm e tájék,
Hová visz útam? meg nem mérhetem!
Hon, dicső hölgy, szép királyné,
Oly nagy, oly szent a kebelnek,
Hő fohászim zsámolyodnál
Ím, imádva esdekelnek!
Téged hiszünk, nagy Isten,
Mindenható király!
Ki földön és az égen
Örökké vagy s valál,
Ki térben és időben
Megfoghatatlanúl,
Mult és jelen s jövendőn
Áldásként átvonúl.
Nem hallhatta Deák szavait termében az ország,
S fájt vala a vesztés a haza rendeinek.
Szivem, szivem! te bútalan,
Mivé levél?
Haj, ifju bár, kéj és öröm
Benned nem él!
Csak egy leány, csak egy haza
Volt e kebel szent birtoka.
Elment a hős csatába,
Hő keble dobogott,
Kivíni fegyverével
Szabadságot, jogot.
Kondúl a vész harangja,
A harczi kürt riad;
Férjed csatára száguld,
Kardot fen a fiad!
Magyar hölgynek születtél,
Áldd érte sorsodat!
Magyar hölgynek születni,
N agy és szép gondolat.
Én bennem sem aludt hajnalodó korom
Rózsás szép tavaszán a meleg érzelem;
Ábránd képzeleteknek
Szárnyán én is emelkedém.
Messze visznek...
Messze visznek
Messze szép hazámtul;
Mértföldekre,
Mértföldek honán tul.
Szinaranyból fényes ékszert
Szántam hó nyakadra,
Mely sok ékes hölgy közől fényt
Vonna csak magadra;
Ah de ékét ékszereknek
Bírod önmagadban,
Ritka szíved tündököltet
Soknál gazdagabban.