Garay Jánosmagyar költő, író és újságíró |
Csókért esenge Brend vitéz
Lánykájától ekkép:
"Csókot nekem, de édeset,
Lelkem leány, te szép!"...
Arra már az ég malasztja
Itt a földön áradott,
A ki hölgyet nyert szivének,
S szép hölgyétől magzatot.
A királyfi hűs ligetben
Kis patak felett,
Andalogva, a habokba
El-elmélyedett.
Szinaranyból fényes ékszert
Szántam hó nyakadra,
Mely sok ékes hölgy közől fényt
Vonna csak magadra;
Ah de ékét ékszereknek
Bírod önmagadban,
Ritka szíved tündököltet
Soknál gazdagabban.
Messze visznek...
Messze visznek
Messze szép hazámtul;
Mértföldekre,
Mértföldek honán tul.
Hon, dicső hölgy, szép királyné,
Oly nagy, oly szent a kebelnek,
Hő fohászim zsámolyodnál
Ím, imádva esdekelnek!
Kondúl a vész harangja,
A harczi kürt riad;
Férjed csatára száguld,
Kardot fen a fiad!
Tündér leszáll a földre minden évvel,
A népnek üdvöt osztogatni kész, -
Bőség-szarút emel mindkét kezével,
Szeméből létöröm malasztja néz,
S a nép esengő szóval jár elébe:
"Kit vesz közűlök áradó kegyébe?"...
Kárpátoktól Ádriáig
Zengjen a közének,
S veszszenek, kik ellenállnak
Forró zengzetének!
Harmincz nemes Budára tart,
Szabad halálra kész;
Harmincz nemes bajtárs előtt
Kont, a kemény vitéz.
Monda isten: nap legyen s szemed lett,
A szerelmi lánggal csillogó szem;
Monda isten: rózsadomb virúljon,
S rózsadomb lett két virágzó arczod;
Monda isten: lágy selyem teremjen,
S terme fürtöd drága szálu selyme;
Monda isten: lenne szűz eperke,
Édes, ízes, teljes és pirosló...
Elment a hős csatába,
Hő keble dobogott,
Kivíni fegyverével
Szabadságot, jogot.
Mellettem űl szelíden,
Mellette űlök én,
Ő homlokom simítja,
Keblére dűlök én.