 | Erdélyi Jánosügyvéd, akadémiai tanár, költő |
Tavasz vidulása,
A kakuk szólása,
Az én szerencsémnek
Búra fordulása.
Kél füstnek oszlopa kéklő magas hegyen,
Búsúl az én fejem, majd füste is megyen.
Piros a te kendőd, lobog is.
Fényes a te szemed, ragyog is.
Voltam lakásodon,
Meglátogattalak,
De hiába jártam,
Meg nem láthattalak.
Mátyás király a barázdát
Egyenesre szabta,
És a vékát, ha tetés volt,
Egyiránt lecsapta.
Ha szíved a hazáért
Ugy lángol és eped,
Hogy vérező keservek
Miatt majd megreped...
Oh szerelem! lengő hajak,
Hajnalmosoly, rózsás ajak;
Magas szemöld, sötét szemek,
Honnan nyilak lövellenek:
Selyemkarok, picin kacsók,
Kis lábak, a táncért valók...
Lehet a szamár a
Juhász szeme fénye,
Lehet a kutyának
Hűség az erénye.
Szálljatok ki, szálljatok ki
Elnyomott szellemmadarkák,
Magyar ember gondolatját
Hangjaitok hadd mutassák.
Kérdik: miért fedem
Kendőbe szememet,
Mikor egész világ
Ugy megnéz engemet.
Hallottuk, e század mint lépé fel,
Mint kelt ölén a harcok óriása,
Kinek világra dörgő bajvivása
Trónon királyokat sápaszta el.
Hány ősi sarj örűl az ősi jognak!
Örűl, ha fénylik régi címere,
Mit hű előd a harcmezőn nyere,
Eltürve sulyját a haragnapoknak.
Mindig hazáját félti a magyar,
S előtte angol, német, franc kapdája;
Utána szabva lelke és ruhája;
Szóban pazérló és tettben fukar.