 | Bessenyei Györgyíró és költő, a magyar felvilágosodás meghatározó egyénisége |
Minden érzésünknek anyja a szerelem,
Ez olly nagy oltalom, melly nagy veszedelem.
Ez egy nyájas gyermek, kacag szüntelenül,
Sokfelé enyeleg; soha veszteg nem ül.
Ez egy isteni kép díszes formájával,
Egyenes termete; nyájas orcájával.
Ez egy búsult térség, puszta és fövenyes.
Tele van tövissel, száraz, hitván, szennyes.
Ez egy megcsömörlött gyomor, melly émelyeg,
Hányás erőlteti, korog és kevereg...
Ez egy boglyás paraszt, az homloka ráncos,
Keresztül jár szeme, ábrázatja piszkos.
Ez egy forró fazék, mellybe a tűz buzog,
Hévsége szikrázik s szüntelenül mozog.
Ez egy éjtszakákon kísértő boszorkány,
Ki mint a dühösség, veszett szemeket hány.
Ez egy szép képekkel kicifrázott szoba,
Villámlás jár benne, hangzik arany szava.