 | Bálint Györgyíró, újságíró, kritikus, műfordító |
Nagyon szerelmes voltam beléd,
Ezer hangú, millió színű
Világként éltél bennem
És lázaim fülledt hullámai mozgattak.
Jazz-band a Szilveszter éjszakában
Testvér, most szól a jazz
És nem hagy aludni a vackodon,
Most bőg a szakszofón
Mint szerelmes elefánt,
Most pezsgővé folyik és táncba vibrál
És nők mellén selyemmé símul
A véred és izmod és ellopott
Reményed...
Harapd el a sírást és nézz fel a napba!
Lásd, nagy fények és erők zúgva iramodnak,
Lásd, mély televénybe fogózva, gőggel állnak az erdők,
Csillogó vasrudak s kalapácsok, halld, dübörögnek.
Ne legyen most más: csak az izmod,
És a fény tág szemeidbe zuhogjon.
Huszonhárom éves vagyok,
Nem vagyok sem jobb, sem rosszabb, mint Kovács úr,
Már erősen kopaszodom,
Nem tudok autót vezetni, golfozni,
Bridgezni és charlestonozni,
Társadalmi hitvallásomat, hogy tudniillik:
Mindenkinek joga van ebédelni,
Általában elavultnak és nevetségesnek tartják...
Mondd, mire való a mi életünk,
Mely revolverrel a kézben, lázasan vágtat
Irdatlan útvesztőkön át,
Mint egy ámok-futó?
Szomorúság,
Szomorúság,
Puhult, szürke jégcsapok mocskos csurgása,
Gerincbe, vérbe ömlő szintelenség, hangtalanság,
A szobrok is szétfolynak,
És nyirkos az acél is,
Most gyermekkorom minden kínos pillanata belémharap,
Összes szerelmeim emlék-múmiái megjelennek...
Rámzuhogó napok s hetek kőzáporában
De jó homlokonverten megdermedni
És hullni zsibbasztó, langyos ernyedésbe
És tudni, hogy most, most szökik suhanó lábbal
Szívemből ki a fájdalom s vissza se néz;
Ó agyam s lelkem áldott borulata,
Mely rámesteledik és kioltja lassan, csendben
Vakító kék s fehér gondolat-lámpáimat...
Ó, fehér angyal,
Aki Rolls-Royce-kocsidon repülsz
S nem látod a megcsonkított életekből
Kiáradó kórságokat
És madonnás vagy rúzsos mosolyoddal;
Ó, fehér angyal, hová repülsz, rohansz?
Azt hiszed, hogy jogod van örülni
És nem fáj senkinek sem a mosolyod?
Ha lelkedbe belezúg az áldás
És nyári szinek, szagok,
Fürdő nők teste, repülő utak,
S szökkenő léggömbök párás örvénye
Felárad szívedből, az agyadig kavarog és beleszédülsz:
És megszépül fehérré, könnyűvé minden...
Miért láttam én a tengert
És a márványpaloták zsibbasztó ragyogását,
Miért láttam én az őrjítő kéket,
Mely a végtelenbe belevakít?
Szürke gőzmalmok állnak,
Lomha, nagy testük elfedi az eget
És kéményük belenyul a napba;
Öröktől fogva állnak és mindig egyforma
Tompa, őrlő zúgásuk öröktől fogva szól,
És a felszakadó segélykiáltás,
Elfojtott csókok halk zaja
És kitörő vulkánok őrjöngő dübörgése...
Unokatestvérem, az orangutang,
Vasrudak rajvonala mögött ül;
Tétován és szomorúan néz,
Mert a fülledt őserdő és a reszkető fényekkel zsúfolt
Délikeresztes ég vad illatát,
Amelyet magával hozott
És féltve őrzött,
Elvesztette a hosszú úton...
Én láttam valamikor a tengert,
Mely végtelen volt, mint az idő
És kék volt, mint a minden és a semmi
És az Isten;
De ez már régen volt.
Nekem csak egy istenem van és ez: a villany;
Kábelek izzó, üzenő erdeje,
Drótok milliárdjai, szent magasfeszültség,
Turbinák, dinamók búgó hadserege,
Hirdető fényszavak glóriája a felhőkarcolókon
És a szoba csendjébe zendülő százhangú rádió:
Mind rohanó zuhogással ölelik át a világot
És száguldásba hajtják az élet ütemét.