Vigasztaló versek
Könjebséget érzek szörnyű gjötrölembe
Az egj vigasztalás elbágjat szívembe
Hogy már nem sokáig leszek ez életbe...
Mért könnyezel, anyám? Ne sírj fel engem!
A földi létből ami szép: az álom...
Mint a' földnek sohajtása,
Száll a' felhő, száll az égre.
Ha violáink hervadoznak,
Ha tavaszaink fagyot hoznak,
Ha nyaraink perzselve égnek,
Ha tűnnek üdvök, telnek évek...
Szenvedni tudj és tűrni merj
És várni, sírni, érni,
A szirtek párnáján pihenj
S ne félj a végtelen jövővel szembenézni!
A Szerencsével ne pörölj, barátom,
Hogy reád nem néz s mosolyog szünetlen;
Nem hagy el senkit, noha messze lenni
Látszik is ollykor.
Kedvesét a téli földbe tették!
Jőnek majd ezer vigasztalással
Kik a vidám dalnokot szerették.
Egy újszülött gyermek halálára
Alig jött s már is elhagyott,
A kit úgy vártatok,
Szerelmeteknek gyermeke; -
Szülék, ne sírjatok!
Jönnek majd jobb napok is
S egyszer
(Be jó lesz, ki megéri)
Torkig a förtelemmel
S emlékezve
Megállítjuk
A gonosz széditőket,
A tegnapi időket.
Háromszor füttyentett az aradi vonat.
Elviszik, elviszik már a huszárokat!
Hallod a gyászt? A harangoknak
Zokogó hangját hallod-e?
Kérdezd szívedtől, kit temetnek?
Vajon ki halt meg: tudod-e?
Faluvégen áll a szent kép,
Szűz Mária képe,
Dal és illat lengi körül
S tulvilági béke.
E levelet a hegytetőn találtam,
Hóban feküdt, az erdőhöz közel,
Fákról hullt gyémántporral beszitáltan.
Kétségbe esem sokszor én is
A világon és magamon,
Gondolva, aki ilyet alkotott:
Őrülten alkotott s vakon.