Versek a természetről
Mikor a föld vérétől pezsdült
erdő a kontyát mind lebontja,
lengetve piros pántlikákat
igy zeng a tavasz friss heroldja...
Augusztus, nyárutó...
A Göncöl tengelye,
Mint roppant égi óramutató,
Némán, merőn mutat már ősz fele
Kigyúlt hajók
Suhannak át az égbolt tengerén...
Elsorvadt, száraz ágai
Mint béna karok, kimerednek.
Telefonpózna lett a fa:
Hírhordozója embereknek.
A természet csupa ellentét:
Nappali fény és éji sötét,
Kopár hegyek és virágos völgyek,
Piciny fűszálak, hatalmas tölgyek.
Leveletlen a fa, bánatos az erdő,
Gyászruhaként borul rá a sötét felhő.
A szomorú csendet semmi sem zavarja,
Halott levél és ág levannak tarolva.
Fagyruháját levetette
Örök Idő királylánya,
S felveri a mezőt, rétet
csókos tavasz kacagása.
Mily szép, terebélyes amott az a fa,
Tündérkezek ágait összefüzék,
Törzsét is a lombok ugy eltakarák,
Mint a sürü fátyol a zárda szüzét.
Bűvös, édes és beszédes,
Nesztelen száll bár alá.
A ruhája lenge pára,
Díszt a bágyadt nap sugára,
Búcsucsókja sző reá.
Menyasszony lett a városunk,
rajta az uj ruha,
s e bús menyasszonynak a köd
jólillő fátyola.
Dombóceán fölött a szél sustorog
Az ében éji ágyból kelő tájra,
Kicseng a tanyák hajnaltrombitája:
Harsánykemény, vidor kakastorok.
Fehér akác virágozik,
Mosolyogva illatozik,
S te cseresznye, mit gondoltál,
Hogy úgy nekipirosodtál?
Haj, de nekipirosodtál!
Fejét kidugta már a hóvirág,
Mind hosszabb-hosszabb lesz a napvilág,
Még csak egy-két nap s itt az ibolya,
Kicsalja őt is a nap mosolya.
Kedves virágom vagy te, hóvirág,
Gyermekkorom legszebb virága vagy,
Édes öröm szívemnek nézni rád:
Virulsz, bár dajkád a hó és a fagy.
Elszállott az idő fölöttem.
Vén körtefa, búcsúzni jöttem.
Virágodat tán sose látom,
Isten veled, öreg barátom,
Legjobb barátom!