Reményről szóló versek
Mi a remény? - Éltünk kártyavára,
Mit a vágy épit szivünk fölött...
Hajnali kellemü fény
Hinti mosolygva sugárát,
Melyre az ifju remény
Rakja le fellegi várát;
S édes irányra feszülten
Nézi magas remekét;
Érzete istenesülten
Fölleli biztos egét.
A boldogsággal ugy vagyunk mi is
Miként az alchimista tűzhelyével,
Ki ráfecsérli minden vagyonát
És várja, várja, hogy majd lesz arany!
Ki tudja, egyszer megriad a tél,
És akkor utat száraszt még a szél.
Hiszesz-e még a régi hitben,
Szent-é előtted még a múlt?
Vagy, ami egykor élt szivedben,
Már mind elkorhadt, megfakult?
Mint éhes ölyv ártatlan martalékát
A sors széttépte a költő szívét.
Sötét felhők borítják láthatárát,
Csüggedve néz a végtelenbe szét.
Életem díszbojtja,
Előnye vagy foltja:
Hatvan évig mit tettem?
Szárny nélkül az Égbe,
Nem repülhetsz élve:
Szárnyakat növesztettem.
Be szép,
ha tiszta szavakon keresztül
feléd a testvér lelke rezdül
bízón ömölve szét.
Hallom, Uram: sírás az élet,
A könyű omlik csak patakban;
A fény az árnyban semmivé lett,
Jelentsd magad hát, Láthatatlan!
Szelíden mint a szép esttűnemény,
Lángarcodon kecseddel, mint Auróra,
Mosolyogsz reám, sötét sohajtozóra,
S megenyhül sorsom, a vad, a kemény.
Én néma lányom, titokzatos szépem,
Bús idegen a többi lány között,
Magányos hattyú elzárt tó vizében,
Bűvös dal, melynek szárnya megtörött...
Az Ér nagy, álmos, furcsa árok,
Pocsolyás víz, sás, káka lakják.
De Kraszna, Szamos, Tisza, Duna
Oceánig hordják a habját.
Nem érzem nyomorát a mának,
Szó nélkül szenvedem...
Nem fáraszt, de uj harcra biztat
E néma küzdelem...
Fájó reménnyel ablakod alatt,
Szylveszter éjjel,
megkoppantottam a sárga falat.