Versek a lelkiismeretről
Bukdosik a lelkem,
Mint szamár a jégen:
Meghanyatlott
Az én büszkeségem.
Tenger a szélnek zúgja,
szél a hullámzó lombnak,
erdő a völgynek súgja,
völgy suttogja a dombnak,
hab habnak, part a viznek,
patakban fürdő fűznek,
madár madárnak búgja,
virág azt illatozza...
Jönnek, jönnek, jönnek elébem
Bűnös multamnak évei
Gyászfátyolosan, feketében.
Tudom, hogy csúszom, lejjebb, egyre lejjebb:
kicsikém, egyetlen vigasztalásom,
te se soká maradsz meg énvelem.
Emberektől eltitkolám
De sirodnak mind megmondtam,
A mit mélyen szenvedek én:
Vádat, szégyent, nagy titokban,
Hogy megölőd tán én voltam!
Mint egy kísértet, hófehérbe'
Az ablakomon megjelen.
Egy ibolyának lelke tán,
De illattalan, színtelen.
Rám néz sóhajtalan panasszal:
Talán én téptem le tavasszal.