Versek a halálról
Breton parton sújt majd az álom
S alszunk fehéren és halottan
Tengeres, téli, szürke tájon.
Nem képzellek sötét alaknak én,
Éles kaszával válladon - halál,
Habár lehelleted hideg szelén
Az ember lelke túlvilágba száll.
Vész ébred, üvölt az éjjeli szél,
Házból az anyácska remegve kikél,
S karján csecsemővel ide s tova jár.
"Kebled csupa fagy;
Oly néma, sötét vagy!
Szép gyermekem alszol-e már?"...
Kis fali órám éjen át
Szünetlenűl ketyeg
Ha elnémúl veréseivel,
Rögtön felébredek.
Ott feledték a havas sikon,
Ásatlan sírján sohasem nő
Szekfű, Isten-fa, bazsalikom.
Kábultan füsttől s éji zajtól
A nedves karikákat néztem,
Miket a pohár talpa rajzol
A márványos, hűs asztalszélen.
E temető itt gyönyörű liget.
Fáradt szivekbe gyógyulást vihet...
A hantokon bár elmúlás kövül,
Élet virágzik, illatoz, örül.
Kis barna fejfa, korhadó,
Temető árka mellett...
Szegény bűnösnek igy is jó;
Alatta megpihenhet.
Egy arc: a lélek sötét szántóföldje,
Bele barázdák, hosszú árkok törve.
Ha rád halotti fátyol
Idő előtt borúlna:
Be sok szív fájna érted,
Be sok szem könnye hullna!
A múlandó világtól való bulcsúzat, az örökkévalóságért
Mit használ, kérlek, a világ,
Mely most kívül szép, mint virág?
Mint tündöklő arany s ezüst?
Majd elenyésznek, mint a füst.
Ássatok nekem sírt,
Sírt a temetőben;
Ott szeretnek engem,
Ott szeretnek hőbben.
Halál-Úr jó szomszédom volt
Magamat s mást ijjesztgetőnek,
De, jaj, a csontváz-kupolák
Fejem fölé ívelődnek, nőnek.
Zenének hangja mellett
Vidáman foly a tánc,
Az ifjak hő szívére
Borul szerelmi lánc.