Versek a fejlődésről
"Új életritmus!"... Majd így végezéd:
Győznek a szög, a számok, győz a gép,
És pusztulnak a lenge gyermekálmok.
Ezzel vége a disputának,
A technika nem tűr meg ellenérvet,
Felettem szárnyalnak a gépek,
De mégis engedd, hogy, bár avatatlan,
Kimondjam, amit itt hordok magamban...
A rozsdamarta dombhát csupa cser:
Alacsony cserjék és nagyocska fák,
Az irígy lombok alján kis fenyő
Próbálgatja parányi sudarát.
Aki húszéves, az hunyja be szemét
Mikor úgy érzi, valamit tennie kell és kábult
Attól, hogy amihez fogna, nincs, vagy messze van.
Az húnyja le. Idővel ő megérik. Az, amit várunk,
Csirázik és nő. Egykor eltelíti
A lelket és egy napon él és szilárd a világ.
Az Ér nagy, álmos, furcsa árok,
Pocsolyás víz, sás, káka lakják.
De Kraszna, Szamos, Tisza, Duna
Oceánig hordják a habját.
Nagy erős akartam lenni
Ki nevet az élet viharán
És lettem kicsinyke gyönge ember
Elfáradt vándor a szaharán
Az élet száraz rőt homokján
beszívódó piciny patak
mely hasztalan igyekszik futni
a sivatagban elapad.
Mit szeretek?... Ezt sokszor kérdem magamtól.
A kék eget?... A múló napokat?...
Mint a fergetegek tollat levegőbe emelvén
Majd feljebb űzik, majd ismét földre terítik,
Ugy kit az elsőség mellyűl bal sorsa elűzött,
Fáradozásának szárnyán feljebb mehet ismét.
Tí, ti az újítás megrögzött ellenezői,
Ösmerlek, ráncos homloku tisztes urak!
"Jobb dolgunk volt a Bach korában!"
Kiáltja száz ifjú torok.
Napszemű sereg, megyünk előre -
teremtő láz, mely fűti tagjainkat,
forró-tűz reggelen érünk a tetőre
s fehér síkon ütjük fel sátrainkat.
Soknak lettem már, hogy élek,
A szemében szúró tüske:
De van még egy kicsi lélek,
Aki rám hiú és büszke.
Egy tormához szokott féregnek a tormája
Utolsó fogytán volt.
Azt látván egy szomszéd, de mással élő féreg,
Ki akkor éppen egy diót marcongatott,
Megkínálá, hogy abból enne.