Versek az életről
Vágyak labdáit hajítom előre,
aztán utánuk szaladok magam:
csalóka kedvvel az életet játszva
hadd feledjem, hogy minden céltalan.
Ó, fehér angyal,
Aki Rolls-Royce-kocsidon repülsz
S nem látod a megcsonkított életekből
Kiáradó kórságokat
És madonnás vagy rúzsos mosolyoddal;
Ó, fehér angyal, hová repülsz, rohansz?
Úrnak születni,
Sohase vetni,
Csupán aratni,
Hátra maradni,
Mitsem tanulni,
Másra szorulni,
Lomhán henyélni,
Élvekben élni...
Magyar bolyba sodort léttel
Sírom el, hogy nincs magyarság,
Nincs kivétel
S még a fájdalmunk is régi.
Tudom, hogy a tavasz nem tart örökké,
Hogy elmúlnak mind a derűs napok,
Hogy a dal, hogy a tavasz idehagynak,
És ősz fejemmel magam maradok.
Való és álom, ebből áll az élet,
Csak valónak élj, hogy megküzdj vele,
Álomnak ha hiszel, valóra éledsz...
Úgy ahogy illett, ahogy kellett,
Tündér állott a bölcsőm mellett,
Csapzott hajú, vasorrú, bánatos
Fekete arcú, érdes és fagyos,
Fogatlan
Csupán a szíve égett, mint a katlan.
A tavasz nálunk
azt jelenti,
hogy a szemre piszkos
láz megyen ki.
A semmibe lezuhanónak
mit ér a csillagok zenéje,
mit ér a rét híme,
az erdők állata,
mit ér a gondolatok ereje,
az évmilliók szózata,
mit ér a hímes perzsaszőnyeg
s a pontos óra a falon...
Szép asszonyom, a szerelem
Ötlettelen és ócska jószág,
És mégis, hidd el, ez az egy
Hajszás valamink: a valóság.
Elnézem őt, a régesrégi társat,
Ki mindig szótlan és lomhán halad,
Ó, láttam véle együtt annyi tájat
A fakó, bágyadt honi ég alatt
És elmaradtak ők, a messze tájak...
El el velem!
Kit boldog álomból riaszt
Madárdal, napsugár,
S kinek virasztó könnyet lel szemében,
El el velem
A fellegetlen kúp alá!