Panasz
Költők agg fejedelme,
Kit úgy fennhord a hir,
Mi az, mi téged olykor
Oly méla búra bir?
Mi engem mardos, vajon kinek fáj még?
Mi nékem éjjel, vajon kinek árnyék?
Kis lány, nagy lány,
Mit ér; ha hamis?
Fölebb is, alább is,
A szomszédban is.
"Oly magas a lakbér Pesten, nem győzi az erszény!" -
Rút, fösvény uzsorás, ezt nyögöd úntalanul.
Már siet hátra napunk, már int az enyészeti alkony,
Minden Morphéus csendes ölébe borúl.
Én egyedűl e gyászos halom selymére ledőlvén
Árva fejem bajait megkeserűlve nyögöm:
Délia már feltűnt, bájfénye remegve körűlem
Zsengedező gallyak fürtjein által evez.
A kegyes Boris szerelmét,
Dafne csendes jó szivét;
A szemérmes Emma képét,
Lincsit, lelkem szép hivét,
Szöszke Laura kedves arcát
És mosolygó bibor ajkát,
Szép szemének szép sugárát,
Ninon, érted megvetém.
A költőnek boldogsága
Hogy szerelmét eldanolja,
S a könny mely hull énekére
Harmat szívének sebére.
Nagy hiba az nálunk
Egy ily faluban,
Hogy ennyi ember közt
Legény alig van.
Aki még szereti a régi szobák
bús, skófiumbőrös asztalait;
vagy fehér leányok nagy kerteken át
szálldosó esteli lágy dalait;
s akit megkínzott a szent szerelem,
egy-két szót az szóljon velem!
Éjfél van, már Lúna leszáll, s eltűnik az óra,
S ablakod elleniben én egyedűl vagyok itt.
Minek panaszkodsz?!
Hogy rosszul bánnak itt veled,
A szidalom a kenyered.
Késő éjjel s a kora hajnalon
Igát vonszolsz, akár a jó barom.
Szép tavaszom zöldűle csiráival annyi reménynek;
Bimbaja kertemnek már kinyilóba virult.
Ah! el-hagyott! oda minden reményem
Külső szivnek el-adta szerelmét,
nem néz reám, nem halgat, ha beszillem
szivemnek keservét.
Bánságot megjártam, Bácskán általjöttem,
Arany kalászt hozó földét megszemléltem,
Három rongyos falut királyomtól kértem,
Drágán szabott árát meg nem fizethettem.